Az íróaszalom rendezése közben kerűlt a kezembe ez a napló, szerzője néhány éve vetette papírra az általa megélt alija, és az első napok, hetek, hónapok történetét.  A naplóból, naplótöredékekből összeállított sorozat a szerző anonimitási igényét tiszteletbentartva, névtelenűl kerűl az olim arcképcsarnok jegyzetei közé.

II. Amikor majd hébrűl álmodom

Lassan eljött az a lélektanilag igen jelentős pillanat, amikor felismertem, hogy lelkes de némiképp hiányos (értsd: három mondat/tíz szó) hébertudásomat már időszerű lenne alapos csiszolásnak alávetni…

Eme felismerés első akkordja az volt, amikor rájöttem, hogy ha piacon szerelembe esem egy portékával, a „How mutch?” eredménye szinte mindig kétszer annyi (sékelben), mint a „Kama ze?” esetén (naná!). Tehát új izraeli mivoltom teljes magabiztosságával kérdeztem, majd a választ persze nem értettem, de sebaj, a szótár, toll, cetli (alkudozáshoz), két kéz (mutogatáshoz), némi mosoly (meghökkent árus megnyugtatására)… és máris működött a rendszer.

Így esett, hogy először a számokat tanultam meg, no és persze a kötelező köröket miszerint hogy vagyok, szép napot, és mit kapok ajándékba, ha ezt mind megveszem.
Az élet persze nem csupa bevásárlás (mi, nők ezt már csak tudjuk ), tehát egy idő után újabb rés keletkezett a kommunikációs falon, mert a városi lét elképzelhetetlen tömegközlekedés (és tömeg ) nélkül, a tömeg szükségszerű velejárója – eme igen nyitott nép körében – az egymás felé fordulás (fizikailag is, de most verbálisan értem).

Ez az elmélet. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jön egy néni tíz nagy szatyorral, átverekedi magát a busz teljes hosszán és lehuppan a mellettem levő (egyetlen) szabad helyre, az ölébe (és az enyémbe) pakolja a cuccokat, elnézést kér, és egyazon levegővétellel beszélgetni kezd. Én meg, ugye. csak nézek rá nagy szemekkel. Azon kívül, hogy nem értek egy kukkot sem, az azért lejön a hanghordozásból, hogy nem panaszkodik, kicsit sem sopánkodik, talán mintha azt kérdezné, milyen szép a pulcsim, hol vettem, a lányának is ilyen kellene (valószínűleg ezért lebegteti előttem egy szép göndör lány képét)… majd biztos ami biztos, körbemutatja a szemben ülőknek is, persze ha ilyen szép lányom lenne, én is ezt tenném. A fiatal kiskatona a sarokban mond is valami elismerőt, (lehet hogy ő lesz a néni veje… asszem’ most valahogy úgy is néz rá)… Öt percen belül élénk kerekasztal-beszélgetés közepén találom magam, fel sem tűnik, hogy csak ülök ott, mindenki egymáson keresztbe-kasul beszél, én meg megfogadom, hogy holnap első dolgom lesz beiratkozni az ulpánra, mert az nem lehet, hogy ebből kimaradjak.

Így történt, hogy másnap kezemben a „beutalóval”, kisszótárral, a férjem angol nyelvtudásával és nagy elszántsággal felszerelkezve álldogáltam az iskola titkárságán, ahol pár perc alatt beírtak a legközelebb induló „alef” (azaz kezdő) csoportba, kezembe nyomták a kis kártyámat, rajta a bűvös dátummal. Akkor még alig izgultam, nem úgy mint a nagy napon (amire kábé egy hónapom volt lelkileg és fizikailag edzeni, ami a gyakorlatban például a korán kelés kegyetlenségének újbóli megszokását jelentette és a minőségi kávéról visszaszokást az automatákból oly ismerős mokaccsínóra ) amikor is egy csomó – szintén feszengő – ismeretlen között végre ott ültem a táblával szemben, a klasszikus iskolapadban. Pont olyan volt, mint húsz éve (csak most már nem fért el a lábam a pad alatt…)

A feszengés persze mindössze öt percig tartott, mert akkor beviharzott egy nagy papírkupac, amiről gyorsan kiderült, hogy mögötte egy kis mosolygós nő lapul, személy szerint a tanárunk, aki arra hivatott, hogy belőlünk héberül legalább száz szó/perc sebességgel beszélő, író, olvasó, és gondolkodó (!) személyeket faragjon. Miután mindezt ragyogó fehér fogait sűrűn felvillantó harsány kacajok közepette elpantomimezte, rájöttem, hogy ebbe a suliba minden valószínűség szerint a színészképzőből toborozzák a tanárokat… Az új tananyag ismertetése kapcsán bevezetett pantomimről azóta sem szokott le, nap mint nap kell valamelyikünket felvakarni az asztal alól, ahová az abbahagyhatatlan röhögőgörcs kapcsán csúszott be.

Amúgy az intenzív tanfolyam alatt nem is igazán intenzívet értenek, hanem afféle gyilkos iramú giga-intenzívet, öt hónapon át heti öt nap, öt iskolai óra, plusz legalább ennyi otthon leckeírás, olvasás, szómagolás. Így leírva nem is tudom érzékeltetni mit jelent ez, leginkább azt, hogy minden nap reggeltől estig ebben létezünk, gondolkodunk, ez jelenti a társasági életet, a holnapot, a holnaputánt… no vásárolgatás, no takarítás, no főzőcskézés, (szegény kis családom meg szépen lassan elsorvad mellettem)… de (és ez hangsúlyos DE!) cserébe két és fél hét után szép lassan kibontakozott a csoda: megszólaltunk, nem ám mekegve, félszavakkal, hanem már közel kétszáz (!) szavas szókinccsel és használható mennyiségű nyelvtani szabállyal a képzeletbeli tarsolyunkban, meglepve minden ismerősünket a boltban, a buszon, a sarki falafelesnél, miszerint kedvenc olé chádásuk (olá chádásájuk) a semmiből most egyszerre elkezd teljes mondatokban beszélni… Valahogy olyan érzés ez, mintha a víz alól bukkanna fel az ember, és morajok helyett érthető emberi beszédet hallana… szárnyalóan boldoggá tesz, feledtetve a délutáni magolás gyötrelmeit, meg a napfényes sabbatot a tengerparton, amikor mindenki lazul és pancsol (január közepén!!!!), csak én ismételgetem, mint egy mantrát: lomed, lomedet, lomdim, lomdot…

Két napja hazafelé a buszon, ölemben a héber könyvemmel bámultam a járókelőket (fejemben meg a szokásos mantra: tov, tová, tovim, tovot…), mikor arra eszméltem, hogy a mellettem ülő pasas a könyvre mutatva beszél hozzám. Kivettem az Edda Műveket a fülemből, és értetlenül néztem rá, mire újra nekifogott, hogy kikérdezzen, honnan jöttem, mióta tanulom a nyelvet és főleg hogy érzem itt magam… azon kaptam magam, hogy beszélgetek, pont úgy, ahogy szerettem volna, amikor még csak kívülállóként néztem mindezt, lassan és egyszerűen, de beszélek, kérdezek és válaszolnak rá, kijavítanak, ha eltévesztem, és már nem vagyok kívülálló…MÁR NEM VAGYOK KÍVÜLÁLLÓ!!!!

Azóta folyamatosan héber mondatokon töröm a fejem, mindent, amit látok megfogalmazok (útközben úgy nézhetek ki mint egy holdkóros, semmibe révedő tekintettel, fülig érő mosollyal, kezemben héberkönyvvel, fülemben zenével, fejemben mantrával és félkész mondatokkal) és néha még álmomban is héberül beszélgetek ismeretlenekkel… mert mostanában azt álmodom, hogy ugyanolyan gyorsan és folyamatosan beszélek, mint aki már évek óta itt él, minden nap idegenekkel nevetgélek a buszon, elmesélem a boltosnak, hogy mi történt a múlt héten, és mindig megkérdezem a postást, hogy van a felesége…(és meg is értem amit válaszol )…; héberről álmodom.

Egyszer majd héberül is álmodom.
A nagy kérdésekre néha egyszerű a válasz…

Szokásos kép a suliban kora reggel, álmos szemű, álmosság méretéhez igazodó nagyságú kávéspohárral kókadozó nemzetközi társaság, három nagyobb klikkbe tömörülve: amerikaiak, franciák és oroszok alkotnak kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) csoportot, a magunkfajta kis nemzet szülöttei meg választhatnak: kisebbségbe tömörülnek vagy csapódnak valakihez (tisztára mint a nagypolitika ). Mi magyarok, eddig hárman ismerjük egymást az egész suliból, ez elég pici kisebbség, tehát csapódunk… Ami engem illet, franciául pont egy szót sem tudok, németül, angolul valamennyit (a kicsi olasszal itt semmire sem jutok… őszintén szólva a némettel sem…), tehát angol vagy orosz… Én még abba a generációba tartozom, akinek kötelező volt az orosz, de eddig azt hittem, hogy a hosszú évek (nem túl lelkes) tanul(gat)ása után végül is nem tudok semmit (kivéve jelenteni, amit mindenki más is ). Most, ahogy sokat hallom, rájövök, hogy ha nem is beszélem, de néha azért értem az orosz szót. Azzal együtt, hogy itt nagyon hasznos az orosz tudás, mégis az amerikaiakat választottam, mert az angolomon (enyhén szólva) van mit csiszolni… No persze, könnyelműen azt hittem, hogy az én angliai (és főleg skóciai) csatangoláson edződött angolom majdcsak elbír az amerikai angollal is, mert aki egyszer hallott észak-skótot beszélni angolul (és meg is értette ), az bármire képes… és hát én hallottam (érteni ugyan csak Emberem értette, de fő az optimizmus!)…Itt van például az egyik csoporttársam, és az a helyzet, hogy még most sem tudom biztosan, hogy értem-e amit mond… ha érteném, milyen szavakat használ, a jelentésüket simán kibogoznám… mondtam neki, hogy csak lassan, plíz, lassított, de a szavak így is összefolytak… Lehet, hogy egyáltalán nem is tudok angolul? Pedig úgy tetszik ez a New York környéki angol, és tessék!

Lehet, hogy mégis az orosz csapathoz kellene csapódnom? Ők is beszélnek angolul, ha lefaragom az akcentust, tökéletesen érthető… Talán mégis tudok angolul (csak orosz akcentussal )?

Mióta megérkeztem Izraelbe, többet tanultam angolul, mint eddigi életemben összesen, hiszen az első időkben teljesen az angol kommunikációra voltunk szorulva. Jó lenne viszont most már közös nevezőre jutni, mielőtt komplexusaim lesznek, és ekkor bevillant:

Mi lenne, ha megpróbálnánk héberül?

Végül is ki mondta, hogy csak a buszon lehet héberül beszélni? Első áldozatom (az egyik orosz anyanyelvű csoporttársam) még aznap belesétált a hébercsapdámba: önként kérdezte tőlem (héberül!), hogy kikkel jöttem Izraelbe és hol lakunk… Bevillant a halvány gyanú, hogy én sétáltam az ő csapdájába, de már nem volt visszaút, azon kaptuk magunkat, hogy csak mondjuk és mondjuk… (a tanárnőnk pedig az asztalán matatva figyel bennünket és somolyog… lehet, hogy ő már tudja, hogy így kezdődik , és a biztonsági őrrel folytatódik, aki közel s távol az egyetlen fellelhető (és ráérő) héber anyanyelvű a suliudvaron… és csodák csodája, az a bizonyos amerikai osztálytársam is héberül kérdezett (bár héberül is összeolvasztja a szavakat, ez, úgy látszik, személyes varázsának a része ), és a gépezet úgy tűnik nyikorogva, lassan, de beindul… mindenkit beszippant ez a világ, a közös nyelv, a szokások befoltozzák a szakadékokat magyar, orosz, amerikai között, és most értettem meg, hogyan is működhet így ez a kis ország, ennyi különböző hátterű, karakterű emberrel…

Nemrég azt írtam, hogy egyszer majd héberül álmodom.

Azt hiszem, ma megértettem valami fontosat: az „egyszer” már nemsokára eljön, nemcsak nekem, hanem nekünk, nem csak önmagam találhatom meg itt, hanem mi mindnyájan egymást.

Akkor majd együtt is álmodhatunk.
Barátkozom (avagy egy fajsúlyos történet a bazársorról)

Egyszer volt, hol nem volt, egy szép verőfényes téli napon…

Úgy kezdődött, hogy a nem éppen cipelésre szakosodott nénikéknek kitalált, de rózsaszín alapon színes csíkokkal tinilányoknak is vonzóvá tett kerekes szatyorkámat vittem sétálni… Gondoltam megmutatom neki a Kármel súk forgatagát, és egyben megpakolom édes-fűszeres finomságokkal (hogy megszolgálhassa azt a száz sékelt, amit adtam érte ).

Bevezetésként végigcsodáltam a fő csapás minden szívet (és gyomrot) melengető gyümölcsét, és az összes kóstolási lehetőségnél megálltam, várva, hogy újabb ízesítésű halvával, esetleg humusszal csábítsanak vásárlásra. Meg is tették lelkesen!… Pedig ha tudták volna, hogy már amúgy is meglehetősen el vagyok csábulva… lévén, hogy e két izraeli gasztronómiai műremek semmilyen formájának nem tudok ellenállni .

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elfogyott a tömeg, és én a szomszédos sikátorban bukdácsolok a hely híján itt tárolt ládák, csorba üvegpalackok és a kidobásra szánt, fonnyadt zöldségek kupacai között, százkilósra tömött utánfutómat elszántan magam után ráncigálva. Hogy miért? Magam sem tudom. Hajtott a felfedezők izgalma, talán csak tudni akartam, mi van az üveghegyen túl…

Itt is voltak boltok, kicsit kopottabb kivitelben, melynek tulajdonosai (ellentétben a főutca hangos vevőfogó-kikiáltóival) csendesen üldögéltek a sarokban, esetleg a pultra dőlve szundikáltak, erősítve azt az érzést, hogy a portékával egyetemben róluk is le kell fújkálni időnként a port… Mivel nagy rajongója vagyok az efféle hangulatnak, bátran bemerészkedtem egy kis sarki boltocskába, ahol vonzó (bili)kék műanyag babakádakban felkupacolt minőségi fűszerek, magok, ínyenc rizsfélék kellették magukat. Nem csak nekem tetszett a kínálat, mert minden kupac tetején egy-egy hozzám hasonlóan bátor szárnyas jószág eszegetett elégedetten. A tulajdonos egy kissé fáradt állagú seprűvel vette fel velük a harcot, láthatóan tessék-lássék, amit nyílván a jószágok is éreztek, mert hasonlóan jelképes ijedtséggel felröppentek, aztán rögtön vissza… és minden elölről. Csak én törtem meg kissé a napi rutint, amit a tulaj azonnal lelkes teameghívással jutalmazott. Pesti rutinnal kapásból a hátam mögé néztem, persze, meg értetlenül vissza… alig másfél perc alatt azért rájöttem, igen, nekem szól a meghívás, a gyanakvóan nézegető, értetlen vevőnek.

Mondanom sem kell, negyed óra sem telt el, és átlényegültem hadonászva magyarázó, hangosan nevetgélő, illatos fűszerektől gőzölgő teát szürcsölő vevővé, aki már azt is tudja, a tulaj (név szerint Uri) melyik nénikéje honnan importált férjet magának, létrehozva Közép-Izrael legtöbb nyelven beszélő családját… Ha már így összebarátkoztunk, rögtön elmondta, milyennek lát izraeli szemmel: igazi európainak, aki még megijed a közvetlenségtől, és nem mer belekóstolni a kupacokba, félénken magyarázza, hogy nemigen beszél héberül, és feszengve ül a szék szélén… De no para, meglátom, egy pár hónap, és ha újra tudom kódolni a belém nevelt reflexeket, én is lehetek afféle igazi izraeli, aki nem csak ismételgeti, hogy tékitizi, hanem valóban érzi is, aki gátlások nélkül teremt kapcsolatokat erre fogékony embertársaival, magától értetődően végigeszi a fél bazárt, bízik másokban, de főleg önmagában (és igenis beszél héberül!… legfeljebb kicsit, de azt nem kell előre mondani, úgyis észreveszik majd )…

Ha jobban belegondolok, már eddig is kellett volna nekem egy Uri, sőt mindnyájunknak jól jönne olykor egy efféle humán tükör, hogy valaki más szemével (is) láthassuk önmagunkat, a kultúránkat, a gondolkodásmódunkat, ahogy ítélkezünk és megítéltetünk mások által. Egész megdöbbentő érzés most így meglátni önmagam, az eddigi valómban, amelyet úgy tűnik, egyszer s mindenkorra magam mögött hagyok, lassan, de biztosan, hogy azután a báb mélyéről kibontogathassam önmagam javított kiadását… amely azért születhet meg, mert rájöttem végre, hogy a dolgok egy szemszögből nézve sohasem láthatóak, ezért nem is érthetőek teljes valójukban… Hernyó és pillangó. Ugyanaz a kis lény, de mégis mekkora fejlődés… Hát ez az!

Bár eddig is sejtettem, hogy sok minden megváltozik, de elsősorban másra gondoltam: új nyelv, új szokások… de már látom, ennél jóval többet kaptam: nekem most megadatott az a lehetőség, amely oly ritka kincs az életben… tehát nem tehetek mást, nekiindulok, hogy újra felfedezzem és újratanuljam mindazt, amiről azt hittem, hogy értem és tudom…

Nyitott szemmel és szívvel, mert másképp nem lehet… vagy nem érdemes